Már nagyon régen írtam!
2009 november 5. | Szerző: Vacska32
Már nagyon régen írtam!
Zajlik az életem.
Túl vagyok már majd nem két hónapja a sugárterápián is. Ez már nem volt olyan vészes, mint a kemó, de azért megviselt. Most már lassan összeszedem magam újra. Nagyon fáradt voltam a végére. Az utolsó két hetet a hatból szinte végig aludtam a kórházban. Még jó, hogy nem naponta kellett járnom!
Két napja voltam az orvosnál. Most lettek először eredményeim a kezelések után.
Az orvos azt mondta, hogy a leleteim alapján GYÓGYULTTÁ NYILVÁNÍT!!!
Több kezelést nem kell kapnom, de gyógyszereket kell szednem, hogy a hasonló daganatot kivédjük. Legalább 5 évig a gyógyszert, meg valami injekciót 2 évig, havonta. Ezt már ki lehet bírni.
A válásom? Most november 16-án lesz az első tárgyalásunk. A férjem úgy viselkedik, mint ha neki nem lenne fontos. Sokszor érzem úgy, hogy ő nem gondolt arra, hogy én kimerek lépni a helyzetemben a házasságunkból. Neki csak az lett volna fontos, hogy szabadon mehet a szeretőjéhez, nem kell hazudni, itthon meg marad minden a régiben.
Hát nagyot tévedett…. Én azt mondtam, mikor megtudtam, hogy daganatom van, hogy meggyógyulok és új életet kezdek. Hát vele már nem lehet új életet kezdeni, a régit meg nem szabad folytatni, mert csak új betegséget vonzok be vele.
És… jól érzem magam. Szinte hálát érzek iránta, hogy bele kényszerített a változtatásba. Új céljaim vannak és nagyon jó, hogy a gyerekeim is részt vesznek a tervezgetésben. A legkisebb nem látja át a helyzetet még. Azt mondja, hogy zavarodottnak érzi magát. Talán azért, mert ő alapból egy kényelmes gyerek és nehezen látja át a változást. Meg mégis csak 13 éves. Féltem, mert éppen tovább tanulás előtt van. Találtam munkát magamnak, kevesebbet vagyok itthon, kevesebbet tudok segíteni neki a tanulásban, a férjemnek meg hiába mondom, hogy foglalkozzon, ő a tanár…… ha már nem költözik el…..
Összességében azt gondolom, hogy a betegségem, a férjem önzősége hozzá segített, hogy kilépjek egy halott kapcsolatból, amiről csak gyávaságból gondoltam azt, hogy működik még. Lehet, hogy előbb kellett volna, de örüljek, hogy nem ragadtam bele és vége van.
Van olyan érzésem, hogy a megegyezéses válás nem fog működni, mert a gyerekeim érdekeit maximálisan védeni fogom. Ebből a családi életből a legtöbbet szeretném nekik átmenteni. A betegségem miatt kaptam közgyógyellátási igazolványt. Nem rég megtudtam, hogy ingyen kaphatok jogi segítséget. Hát én ezt ki fogom használni, kértem kirendelt ügyvédet. Egy ismerős ajánlott egyet, aki neki nagyon jó segítséget adott hasonló helyzetben. Elvállalt. Még a férjem nem tud róla, majd akkor akarok beszélni vele, ha már találkoztam az ügyvédemmel.
Hát ezek vannak!
Jól érzem magam! Újra vannak céljaim és meg is valósítom őket. Újra élek! Most érzem, mennyire magamba süllyedve éltem az utóbbi évekbe.
De nehéz!
2009 július 29. | Szerző: Vacska32
De nehéz!
Nem olyan egyszerű lehiggadni! Újra és újra kiakadok. A férjem viselkedése pedig annyira önző. Nem értette, mikor azt mondtam neki, hogy én az ő helyében, ha ő lenne beteg, akkor ő mellette maradtam volna és a szerelemről mondtam volna le…. Tényleg ezt nem lehet átérezni? A jóban-rosszban nincs? Még csak lelkiismeret furdalása sincs…. Azt érzem.
Tudom, hogy már nem akarok vele maradni. Nagyot csalódtam benne. De még is nehéz, félek a jövőmtől. De már mennék, mert képtelen vagyok minden nap a szemébe nézni. Mikor reklamáltam, hogy nem akarom ugyan úgy “kiszolgálni”, mint feleség… mert már nem vagyok az, azzal vagdalózott, hogy még ő tart el…. Nem, a közösből élünk, csak ép ő hozza a legtöbbet, de az enyém nélkül nem tudná a házat fent tartani, nem hogy még éljen is…..
Minél tovább együtt maradunk, annál kevésbé maradok vele szemben megértő.
A gyerekek már tudják…. a beszélgetésekben már tervezgetnek velem. Azt nem éltem volna túl, ha őket is elveszítettem volna!
Egy kikötésem volt a megegyezéses válásra, hogy nincs vita, mellé beszélés, nincs kérdezés…. a gyerekeknek azt mondjuk, hogy velem maradnak. Örülök, hogy ezt simán elfogadták, természetesen fogadták. Már nagyobbak, jobban fel tudják dolgozni. Beszélgetek velük, hogy a gondolatukat kimondják, ne kezdjenek félre magyarázni dolgokat. Azt hiszem, ez jó nekik. Meg nekem is.
Az agyam is már a gyógyulásra áll rá. A kemón túl vagyok…. még jó, hogy nem az alatt mondta meg, ezzel az idegállapottal nem tudom, hogy végig tudtam volna csinálni. Holnaptól megyek még 33 sugárkezelésre. Hétköznap kórházban leszek, mert messze van napi bejárásra. De azt hiszem, így jobb lesz, gondolkodhatom és azt tervezem, hogy kérek segítséget. Hát ha tényleg tud valamit egy pszichológus…..
Mi jöhet még?
2009 július 5. | Szerző: Vacska32
Túl vagyok a kemoterápián!
Az utolsónál egész jól voltam utána. Nem nagyon volt még hányingerem sem. Már másnap mászkáltam.
Sokat olvasok mostanában a rákkal kapcsolatban. Több helyen megemlítik a párkapcsolat alakulását a betegség alatt. Én házasságban élek, ami évek óta eléggé leült. A gyerekek miatt én nem nagyon akartam ennek ellenére változtatni, mert úgy éreztem, hogy a szerelem ha ki is hunyt, de maradt utána szeretet, ami még összetart bennünket. Mivel több időt töltöttünk együtt, többet beszélgettünk, több segítséget kaptam a férjemtől, úgy éreztem, hogy talán még jobbá is válhat, javulhat is, közelebb kerülhetünk újra egymáshoz.
Hát ebben nagyot tévedtem!!!
Egy hete bejelentette, hogy van valakije, és ne tervezgessem együtt a jövőnket, mert nem velem akar megöregedni…. nem ilyen durván, de ez volt a lényege. Azért most szólt, mert úgy látja, hogy a nehezén túl vagyok, de még sok minden hátra van és nem akar tovább hazudni nekem. A betegségem előtt kezdődött, de az közbe jött és nem akarta még ezt is rám zúdítani.
Az ösztönöm már egy ideje súgott erről, de nem akartam elhinni. Azt hiszem, már évek óta homokba dugtam a fejem. Én azt tartom, hogy minden betegségnek lelki alapja van…. lehet, hogy ezzel a viselkedésemmel vonzottam be a mellrákot?
A férjem azt mondta, hogy továbbra is segít. Mindkettőnk elégedettségére válunk el, és csak akkor megy el, ha már rendben vagyok. Három napig zakatolt az agyam, hogy mi legyen most. A negyediken le kellett ülnünk egyet beszélni, mert másnap Pestre ment, mert dolga volt….. ahol a valakije van…. és most már tudtam, hogy mért marad mostanában mindig két napra. Úgy éreztem, hogy ha sírás nélkül nem is, de azért tudok vele beszélni. Nem így lett. Teljesen kiakadtam, olyanokat is mondtam neki, amit nem is akartam. Sírtam, remegtem és úgy éreztem, hogy minden sejtem adrenalinban forrna. Még soha nem éreztem magam így. Aztán lassan lenyugodtam. Láttam az arcán, hogy nagyon határozott magában, hogy vége. Halálos fáradság jött rám, le kellett feküdnöm. Két óra alvás után nyugodtan, teljesen tiszta fejjel ébredtem. Mind ha újra indult volna az agyam, újra rendesen működnének az agyidegpályáim. Pedig az utóbbi időkben, főleg a műtétek után, szellemileg, fizikailag nagyon lassúnak éreztem magam. Lehet, hogy jó terápia volt ez a sokk?
Az az érzésem a beszélgetés után, hogy leendő exem nem gondolkodott előre. A válás gondolatától engem az is visszatartott az utóbbi években, hogy családként meg tudunk élni, de nem lehet úgy osztozkodnunk, hogy két háztartásra váljunk. Három gyerekkel én akár “mindent vihettem” volna, de én nem akartam kitolni vele. De ő arról beszélt, hogy a házunkat megtartaná, olyan megoldásban gondolkodik. Észnél van ez az ember? Hitel van rajta, de valami más kellene mellé, hogy külön költözzünk…… Igaz, hogy a pénzügyeket én rendezem, de ennyire naiv nem lehet….
És…. mindezt teljesen nyugodtan le tudtam írni. Ennyi volt? Ilyen gyorsan át lehet állni arra, hogy vége egy 26 éves együtt élésnek? Amikor megtudtam, hogy daganatom van, két hét kellett hozzá, hogy ne fojtogasson a sírás, ha rágondoltam, vagy beszéltem róla. Addigra éreztem, hogy végig csinálom, meggyógyulok és új életet kezdek. Most 5 nap elég volt….. és valóban új életet kezdek!
Kemoterápia
2009 április 21. | Szerző: Vacska32
Kemoterápia
Hatot fogok kapni. Túl vagyok a negyediken.
Most már értem azokat, akik nem vállalják vagy néhány kezelés után feladják.
Nekem a harmadik után jött először az a gondolat, hogy elég volt!!! Pedig azt hiszem, sokakhoz képest jól viselem.
A kezelés idegőrlő. Órákon át csöpög belém az infúzió. Érzem, hogy töltődöm föl a vegyszerekkel. Bizsereg a testem, mint egy betegség előtt. Belém nyomnak egy csomó gyógyszert, hogy a mellékhatásokat csökkentsék, de azoknak is van mellékhatása.
Érdekes. Másnap egész jól vagyok, aztán utána, napokig mozdulni sem tudok. Erős hányinger, szar a közérzetem, attól elfáradok, ha kimegyek a wc-re (10 m… jó, oda-vissza 20).
A kezelés előtt érzek feszültséget, de a vérnyomásom mást mutat, az egekbe megy, mikor megmérik, pedig nekem mindig alacsony.
A negyedikre már úgy mentem, mint ha a vágóhídra mennék. Már nagyon nem akartam. Biztattam magam, hogy a felén túl vagyok. De lelkileg már az se doppingol, hogy már csak kettő van hátra. Már elegem van belőle!
És végig kell csinálnom! Már csak kettő van hátra. Fárad vagyok. Jól vagyok…. jól vagyok?! Egy héttel a negyedik kemo után tompa émelygés (elviselhető….), szorító érzés a torkomban (egy korty víztől pár percre elmúlik…. ennyi vizet hetek alatt iszom meg…)
Azóta, mióta megtudtam, a napokban sírtam először el magam.
Folyt. köv.
2009 április 3. | Szerző: Vacska32
Mikorra elmúltak az ünnepek, az első műtét után kezdtem jól érezni magam. Nagyobb hatókörben mozgott a karom, de messze nem volt a régi. Kicsit féltem a második műtéttől. Mire jobban vagyok, újra vágnak. Meg megint az altatás……
Átküldtek az onkológiára is, hogy megbeszéljük a további kezeléseket.
Hát… csodálkoztam eddig, hogy milyen jó tapasztalataim vannak az egészségüggyel kapcsolatban. Azért vannak még….. A főorvos úrra vártam másfél órát. Jó, van más dolga is, csak én nem tudok ülni, állni ennyit! Mikor behívott, elég szűkszavúan elmondta, hogy kapok kemoterápiát és sugárkezelést…. csak azt furcsálltam, hogy nem is nekem mondta a dolgokat, hanem a férjemnek. Az első kemót beosztotta arra a napra, mikor a második műtétem van. A zárójelentésem, leleteim, nem akarta vissza adni… és csodálkozott, hogy minek kell az nekem…. (pl. a házi orvosom is lássa, mi történik velem) A reklamálásomra visszaadta, azzal, hogy menjek oda ahova akarok….
Vajon elolvasta a papírjaimat? Mi alapján írta elő a kezeléseimet? Vagy csak hasra ütve? Szerencsére, nem ő lett a kezelő orvosom. Aki lett, az elég figyelmes és az a benyomásom, hogy nagy a tudása. Igaz, nem kérdezi meg 10x, hogy mi van velem. (De a szülész orvosom, akinél mind a három gyerekemet szültem, arra is azt mondtam, ha valakinek ajánlottam, hogy nagyon jó orvos, de ha olyat szeretne, aki napjában többször bemegy hozzá a hogy-léte felől érdeklődni, akkor ne válassza, mert azt nem teszi.)
2009. február 10-én kaptam meg első kemoterápiás kezelésem. Akkor találkoztam először az orvosommal. Ő mondta el, hogy hogyan megy ez az egész, mire számítsak. Kicsit megkésve kaptam az infókat, jobb lett volna már pár hete mind ezt megtudni, hogy lélekben felkészülhessek rá…. (pl. a főorvos úrtól….)
Jó lett volna, ha valaki elmondja, hogy ki fog hullani a hajam. Mondták mások is, de úgy bizonytalankodva, hogy nem mindegyiktől. És tényleg így van. Láttam másokat, akik olyan gyógyszereket kaptak, ami nem bántotta a hajukat. Igaz, csak pár embert. A többség kopasz lett. A kezelés alatt beszélgettem a tapasztaltabb szoba társakkal. Kérdeztem, mit jelent, hogy kihullik. Mennyi idő alatt? Hogyan?
Válasz: gyorsan és mind. (Hát az első kezelés után két héttel kezdődött, és egy hét elég volt hozzá, pedig nem is volt olyan kevés hajam. Kaptam szép parókát….
5-6 órán át csepegett belém az infúzió. Nyomasztó.
Mellékhatás az utolsó üvegnél, hogy a gerincemben áramütésként fut a fájdalom végig. Allergiás roham. Kapok rá valamit és jobban leszek. Ijesztő!
Utána haza mehetek. Néhány napig szarul vagyok. Hányingerem van, fáj a fejem… meg mindenem, jön az áramütésszerű fájdalom, ha gyengébben is. Kb. egy hétig tart, utána jobban vagyok.
Három hetente kapom. Most már a harmadikon is túl vagyok. Utána rosszullétek 5-6 napig tartanak, de egyre erősebbek. A felén vagyok túl, de testileg és lelkileg egyre fáradtabbnak érzem magam.
Egy hét múlva a következő. Szerencsésen jön ki. A következő a lányom ballagása után lesz csak. Ha tendencia folytatódik, hogy csak egy hétig vagyok rosszul, akkor rosszul létek nélkül tudom végig csinálni. A családban jönnek az ötletek, miben tudnak segíteni. A férjemre is rá fér a segítség! Igaz, jól bele tanult a dolgokba. Csak pár házi munkát tudok továbbra is csinálni. A bal karom merev és érzéketlen. Fölemelni, előre nyúlni nem lehet. A vezetésnél a bal karom próbálom nem használni, új mozdulatokat vezetek be. De megpróbálom, mert a városban tudok mozogni, kis szabadság, nem kell mindenhova vinnie a páromnak.
Gondolatok
2009 március 23. | Szerző: Vacska32
Mikor megtudtam, hogy daganatom van, csak az járt a fejemben, hogy de hogyan fordulhat ez elő. Az átlag emberhez képest, ahogy látom, egészségesen élek.
Megválogatom, mit eszem. Pl. évek óta sütöm magunknak a kenyeret, így tudom mi van benne és még finom is. (Liszt, élesztő, víz, margarin, kicsi só, cukor.) Egyszer a munkámmal kapcsolatban beszélgettem egy pékkel. Ő mesélte el, milyen adalékokat raknak a kenyérhez, hogy az tovább friss maradjon, magasabbra keljen meg….. (Akkor döntöttem a kenyérsütő mellett.) Megnézem, miben, mennyi E van, meg egyéb. Aromaterápia. Szerintem, sokat segített nekem.
Nem dohányzom 20 éves korom óta, igaz 14 évesen kezdtem. Szüleim is szívták, csak a kredenc széléről kellett levennem….. A szerelem hatalma…. akkor kezdtünk járni a párommal és ő nem dohányozott, és zavarta, köhögött is tőle, ha olyan helyen voltunk.
Ismeretségi, baráti körömben, ha beszélgetünk, 50%-ban(?) arról hallok, kinek mi, meg hol fáj, milyen gyógyszereket szed, mennyit ül a SZTK-ban…. (Na, most már én is mesélhetnék!) Mi 45-50 évesek vagyunk. Mi lesz később?
Mikor megtudtam, hogy daganatom van, csak az járt a fejemben, hogy mért. Ha az a gondolat indult el bennem, hogy mi lesz most…. megállt a gondolat…. mi lenne…. semmi. Mit befolyásol ez most? Az életem minőségét, de nem a mennyiségét. Az az érzés soha nem jött elő bennem, hogy most vége. Továbbra is láttam a céljaimat. Mi nem egy városban lakunk a szüleinkkel, és így viszonylag kevesebbet jöttek hozzánk. Én keveselltem. A gyerekekkel, ha (leendő) unokáimról beszéltünk, mindig mondom, hogy ha eltűrnek és kérik a segítségemet, annyit megyek, hogy akár oda is költözhetnék….
17 éve élünk a házunkban. Mostanában kezdtünk ezt azt felújítani. Új bútorokat terveztem konyhába, fürdőszobába, nappaliba….. a tervek itt vannak a fejembe, csak most azon gondolkodom, ha nem tudom folytatnia munkámat (másik városban van, napi buszozás vagy kocsikázás), mit csináljak, hogy legyen rá pénz. És az élet hozza is. Ebben a hónapban az ölembe pottyant két megbízás is, amit itthon is meg tudtam csinálni. Nem sok, de valahol kezdeni kell.
A nagynénémnél voltam a napokban Budapesten. Vele mindig barátnői viszonyban voltunk. Sokat beszélgettünk most is. Most fogalmazódott meg bennem igazán, hogy mi is folyt le bennem az elmúlt hónapokban. Nem azon morfondíroztam, hogy mi lesz most, hanem csak az vízhangozott bennem, hogy mért, mért pont én.
De azt hiszem, most már érzem, hogy mért.
Mi volt az életem. Reggel 8-kor elmentem dolgozni a szomszéd városba, Szekszárdra. Napi 1,5 óra utazás. Este 6 körül értem haza. Szinte nem is volt időm másra.
Most meg kellett állnom. Megállapítottam magamban, hogy a fiaimmal talán az elmúlt évek alatt nem beszélgettem annyit, mint az elmúlt hónapokban. A lányommal igen, mert ő hét köznap nincs itthon, és hétvégén kibeszélgettük magunkat. Ráadásul ő Szekszárdon tanul, és ebéd időben ott is összefutottunk, ha úgy adódott.
Holnap megyek a 3. kemoterápiára. Kicsit félek. Eddig nem volt különösebb gondom. Az elsőnél valamelyik gyógyszertől begörcsölt a hátam, de kaptam rá valamit és jobb lett. A másodiknál egy ideig rettenetesen szédültem. Utánuk egy pár napig szarul voltam, főleg a hányinger zavart. Nem tudom kiengedni. Nem jó bulimiás lennék! Aztán elmúltak a rosszul létek. Két hétig jó voltam.
De holnap újra! Most is megúszom ennyivel?
1. műtét után
2009 március 16. | Szerző: Vacska32
Azt hiszem, ez a műtét elég nagy volt! Könnyebb gyógyulásra számítottam. Szültem császárral. Az után, mikorra haza jöhettem, már nem voltak fájdalmaim. Most érzek is, meg nem is. Átvágtat egy csomó izmot a mellem környékén, azok fájnak és be vannak dagadva. Kemények és nem akarnak mozogni. De a bal karomat alig érzem, mint ha nem is az enyém lenne. Ha hozzá érek, mint ha a semmihez nyúlnék.
Kötözésnél láttam már a vágást…. nem valami szép látvány. Főleg a mellem. Hiányzik egy elég nagy darab a felső részéből. Ijesztő! Még le van ragasztva, nem naponta látom, de a tudatomban ott van. Még mindig csak cica-mosdás a kötözéstől. Jó lesz ha kiszedik a varratokat, mert akkor már tusolhatok! Apró örömök az életben!
December 18-án varrat szedés. Az orvosom elégedett, szépen gyógyul a seb. Az lehet, de én elég nyomoréknak látom, érzem magam. Szövettani leleteim még nincsenek. (Azt mondják, hogy az nem jó jel. A jó, a negatív eredmény gyorsabban jön meg.)
Egy hét múlva kell visszamennem. Azt mondják, hogy a patológiára menjek be érte, és vigyem át. Kicsit furcsállom. A kórház területén kicsi, fehér ház. Belépek. Szembe az ajtón tábla: Boncterem. Megtorpanok, visszafordulnék, de az utánam jövő férjemtől nem tudok. A folyosón a nővérnek mondom, gombóccal a torkomban, mi járatban vagyok. Ő is furcsállja. Ők mindent átküldenek az osztályra. Most is, mert nem talál a nevem alatt semmit.
Az első kellemetlenségem volt az egy hónap alatt, mióta bekerültem az egészségügy mókuskerekébe. Igazából a szüléseken kívül nem voltam kórházban, de annyi rosszat hallottam róla, hogy csodálkozva tapasztaltam eddig, hogy szépen felújított sebészetre kerültem, normális a bánás mód, kedvesek a nővérek….
Megvan az eredményem. Nem jó. A daganatom tényleg rosszindulatú és a mellőle kivett nyirokcsomóra már áttétes. A sírás kerülget.
Az orvosom már mondja a következő lépést. Még egy műtét. Kiszedik a hónom alól a többi nyirokcsomót, mert csak így tudják megvizsgálni, hogy meddig jutott az áttét. Mért nem szedték ki az egészet rögtön? Orvos magyarázza…. mert ha még sem kell, akkor kár lenne értük. Hallottam másoktól, hogy a műtét alatt is meg tudnak nézni valamit, amivel eldöntik, meddig kell kiszedni. Nekem nem úgy csinálták!
Megint azonnal kapok időpontot, január 12. A Karácsonyt nyugisan tölthetem… talán egy kis zabszem azért van. Csodálkozom magamon, milyen nyugodtan viselem a dolgokat. Mikor megtudtam, akkor volt gondolatom a halálról, de bevillantak az életem céljai és azok ott vannak azóta is. A családom, a gyerekeim, a leendő unokák, a nyugdíjas kor…..
2008. 12.03. (szerda)
2009 március 10. | Szerző: Vacska32
2008.12.03. (szerda)
Megműtenek. Utálom az altatást. Az jár a fejemben, hogy felébredek-e. Néhányszor altattak már, eddig mindig felébredtem. De mégis.
Műtő. Látok a falon egy órát. Fél 9. Sürögnek körülöttem. Kérdeznek, mondanak valamit. Megállnak hárman…. és már újra az órát látom. 11 óra. Már túl vagyok rajta? Aha…. forog velem a világ. Infúzió lóg ki a karomból. Fáj minden porcikám. Mind akit műtét közben jól megagyabugyáltak. Zötyög velem a kocsi. Szét akar szakadni a karom, a mellkasom. Az ágyban. “Átmászás közben” derül ki, csövek lógnak ki az oldalamból, végükön tartály. De jó…. ilyenem még nem volt! Már csöpög a második üveg infúzió. Majd be pisilek. A veséim jól működnek. Szólok a nővérnek. Ágytál…. de megalázó…. Kora délutánra lecsöpög a 3. üveg. Újra kell…. A nővér rakná fel a 4. üveg infúziót. Szólok neki. Azt mondja, segít kimenni…. Tényleg? Felkelhetek? Feltudok? Feltudok! Inkább, mint az ágytál! Elfogyott az infúzió. Ülök az ágy szélén. Nem fogadott hívások a telefonomon. Jó érzés, hogy kerestek! Néhány rövid telefon a családnak, hogy megvagyok. Reggel cicamosdás a törülköző sarkával. A szivacsra nem gondoltam pakolás közben. Majd be kell hozatnom. Gondolatban párom listájára rakom.
Néhány nap és egész jól érzem magam. Csak a csövek ne szúrnák az oldalam! A végükön lévő laposüveg formájú tartályokat, mint kis retikült, cipelem magammal. A köntösömbe próbálom rejteni őket, ha a folyosón járok. Nem azért, mert szégyelleném őket, másoknak is van. Csak a fürdőből kilépve, két 4-7 éves forma gyerekbe “futok bele” és szegények ijedten merednek a véres üvegeimre. Az anyjuk többször is rájuk szólt, mire újra tovább indultak. Szegények, nem egy sebészeti folyosóra valók!
Péntek… az orvosom azt mondja, hogy vasárnap elenged. De nem tetszik a tartályom, még bent hagyná. Csövekkel az oldalamban menjek haza? Mikor nehezemre esik a mozgás tőlük. 40 km-t kocsikázzam, aztán pár nap múlva vissza? Nekem is vannak gyerekeim otthon. Nagyobbak, mint akikkel a folyosón találkoztam, de az enyémek. Beszéltem róla, hogy mi történt velem, de ez a laposüveg talán nekik is rossz gondolatokat sugallna. Kiegyezünk. Hétfőn csövek nélkül……
Újra itthon. De jó! Kialakítunk a nappaliban egy helyet nekem. A ősszel nagyobbik fiam új ágyat kapott, a régi az emeleten, a folyosón a helyet foglalta. Nem régen, kiakartam már dobni, mert idegesített, hogy nem férünk el. Milyen jó, hogy a fiúk lusták voltak akkor lehozni! Most lehozták. A nappaliban mocorog körülöttem a család, nézhetek tv, mást úgy se nagyon tudok csinálni. A háló az emeleten, dög unalom lenne fent egyedül.
Lábadozom. Csövek nélkül is úgy fáj a baloldalam, mint ha megtapostak volna. A háztartás teljesen a páromra marad. Főz, mos, takarít…. még jó, hogy itthon dolgozik! Nekem nem kell egyedül lennem, ő meg a munka mellett úgy ossza be a dolgokat, ahogy jó neki. Nem nagyon sikerül neki.
A kaja későn készül el…. mentsége, én se tudom megmondani, hogy minek, mi az elkészülési ideje. 26 év háztartásvezetés után ezt már nem tudja az ember, csak érzi. Meg…. saját munkáját se úgy hagyja ott, hogy x időpontban, hanem amikor valamit befejez. És mikor azt se akkor fejezi be, mikor tervezte…..
Mosás. Szétválogatni 5 ember ruháit szín szerint: fehér, világos színes, sötét színes, fekete. Én így szoktam, mert ennyi felé osztva is tele van a mosógép. De gond van a világos és a sötét színes meghatározásban! Teregetés. Szívem szakad, mikor csak úgy felrakja a szárítóra. Én már úgy szedem ki, hogy kihúzogatom, kisimítom a ruhákat, minél egyenletesebben tudjam kiteregetni, ne kelljen vasalni. Alig telik el egy hét és a átvállalom tőle. Ennyi mozgás kell! Mondom én. De végül is beválik. Mell magasságban kell pakolni a szárítóra. Egyesével, óvatos mozdulatokkal… megy ez. Plusz torna.
“életem legrosszabb napja”
2009 március 4. | Szerző: Vacska32
Úgy érzem, ki kell írnom magamból, ami velem az elmúlt hónapokban történt. Talán…. elég gyorsan feldolgoztam, helyére raktam a dolgokat, de azért sok gondolat kavarog bennem, és nem biztos, hogy bent kell maradniuk. Lehet, hogy senki nem olvassa el, de én kihelyezem magamból. Ha meg még is olvassa valaki, hátha segítségére lehet az ő kérdéseire. Nekem is annyi kérdésem volt, amire nem mindig kaptam választ. Pedig sok emberről derült ki a környezetemben hírtelen, hogy vannak válaszaik számomra.
2008. november 13. Egy olyan nap az életemben, amire nyugodtan rásüthetem az “életem legrosszabb napja” címet.
Mióta betöltöttem a 40. évemet, minden évben elmentem a mammográphiás szűrővizsgálatra. 2 évvel ezelőtt találtak egy cisztát a bal mellemben, amit akkor leszívatott az orvos, a szövettanija negatív lett. De milyen az ember lánya? Találtak valamit és megijed. Ahelyett, hogy akkor még jobban odafigyelne, hogy rendszeresen ellenőrizzék, kifogásokat keres, és nem megy el. Kerüli, hogy bármi kiderüljön. Nekem új munkám volt, lefoglalt és húztam, halasztottam a következő vizsgálatot. Pedig kaptam levelet is! 2008. novemberben is. Éppen arra a napra, mikor egy oktatásra kellett mennem. Felhívtam őket, hogy átrakassam másik napra, mert csak úgy nem akartam, nem mertem kihagyni, mert a lelkiismeret furdalás dolgozott bennem, hogy nem megyek. A telefonban a hölgy nagyon segítő kész volt, de rábeszélt, hogy beír egy órával előbbre és akkor az oktatásra is oda érek.
Nem értem oda! Másfél órát késtem, mert a szűrővizsgálatból nem egyszerű szűrővizsgálat lett. Az első vizsgálat után visszahívtak, új felvételeket csináltak, és várakoztattak, én meg mentem volna már.
Aztán behívtak az orvoshoz. Ő ultrahanggal is megnézett. Ekkor már kezdett bennem derengeni, hogy valami nem oké!
És akkor jött az a szőrnyű mondat: Önnek asszonyom rosszindulatú daganata van.
Nem tudom, hogyan nézhettem rá, mert rögtön próbálta a szavai élét csökkenteni: nem kell megijedni, mert minden 7. nőnél találunk valamit, jó arányban gyógyítható…… (de kit érdekel, hányan, nálam mért?). Sürgősen jelentkezzen a sebészeten, hogy elkezdhessék a kezelésem.
Na, ezzel még jobban rám ijesztett! Sebészet! Rögtön vágni? Nincsenek kezelések?
Kitámolyogtam, valahogy eljutottam az oktatásra. Még le is vizsgáztam az anyagból…..
Mikor haza értem, és először beszélnem kellett róla, elmondanom a férjemnek, akkor sírtam el magam. Nem tudom, a párom mit fogott fel az elmondottakból, de nyugodt maradt. Kérdezgetett, az ő gyakorlatias módján állt hozzá. A kétségbe esésemet sikerült csökkentenie.
Felhívtam két barátnőmet. Egyikük, aki nálam 16 évvel idősebb és hasonló korúan, jó 20 éve, túl élt egy rákos betegséget, a másik az egészségügyben dolgozik. Mind ketten azt mondták, hogy ne ijedjek meg a műtéttől, arra szükség van. Ami nem oda való, azt ki kell venni.
Másnap, már így álltam a dologhoz, és reggel felhívtam a sebészetet, hogy megkérdezzem, kit keressek, hol keressem. Mikor a munkahelyemről ki kellett mennem a bankban,azt úgy időzítettem, hogy a sebészetre is elmenjek.
A második trauma ott ért. Mikor mindenütt arról hallok, hónapok kellenek, hogy időpontot kapjon valaki, engem jó két hétre, december 3-ra már ki is írtak műtétre. És milyen gépezet az egészségügy…. kaptam a papírokat, mondták, hogy mikor, hova kell mennem…. olyan természetes volt, hogy valaki ott áll előttük, de hogy hogyan érinti, arra nem gondolnak. Szinte, rám csodálkoztak, mikor elsírtam magam. Akkor egy kicsit megállt a gépezet. Az orvos el kezdte mondani, mi mért kell, mi fog velem történni, mért van szükség rá. Megmagyarázta a folyamatot. Ezzel egy kicsit megnyugtatott, mert az ismeretekkel egy kicsit a kezembe került a cselekvés, a döntés.
Két hét! Hónapokra gondoltam a várakozásban. Kipróbáltam volna valamelyik kúrát, amiket ilyenkor ismerek. Hát ha megúszhatom! Mindig próbáltam egészségesen élni. Aromaterápiával foglalkozom, és az átlag embernél többet tudok az egészség megőrzésről, betegségek gyógyításáról. De bárkit kérdeztem, mindenki a műtétet sürgette, ne kísérletezzek most. A gyógyulásnál már használjam a tudásom, de a daganatot ki kell venni.
És teltek a napok… ha beszéltem róla, mindig elsírtam magam. Csak azzal a néhány ismerőssel nem, akikkel többet beszéltem. A munkahelyemen beszélni sem tudtam róla. A főnököm rendszeresen haza visz, minden alkalommal el akartam mondani.
A következő héten csak annyit tudtam elmondani, hogy egy kivizsgálásnál valamit találtak nálam és azt meg kell műteni. Január végére már újra leszek. Hitelügyintézőként dolgozom, nálunk az év eleje mindig pang, olyan nagyon nem fogok kiesni.
A szüleimhez a műtét előtti hét végén tudtam elmenni, mikor már úgy éreztem magam, hogy sírás nélkül el tudom mondani. Hát nagyon meglepődtek. A családban nem tudok senkit, akinek hasonló betegsége lett volna…..
Én mindig azt mondtam, hogy én elhatároztam, hogy soha nem leszek beteg. Nem volt jó a kifejezés. Én most se betegnek érzem magam. Csak valami kialakult bennem, ami nem oda való, és azt most ki kell takarítani.
folyt.köv.
Új élet
2009 december 20. | Szerző: Vacska32
Itt az új élet!
Már nem bírtam tovább egy fedél alatt lakni a leendő exemmel. Ideges lettem, ha beszélnem kellett vele, undort éreztem, mikor két hetente a hétvégét a szeretőjénél töltötte. Milyen szerelem az, amiből kéthetente két nap elég? Hogy lehet ennyi időkből megállapítani, hogy érdemes érte felrúgni 27 év együttélést? Ott hagyni a másikat egy betegség kellős közepén? 3 gyerek életét felrúgni. Mért nem akar a nőhöz költözni?
El kezdtem körbe nézni, átgondolni, hogyan mehetnék külön, hogyan valósíthatnám meg a mondásom második felét…. meggyógyulok és új életet kezdek.
És beindult! Egy telefonomba került, hogy a szomszéd városban, ahol dolgozom, találtam egy négyünknek megfelelő albérletet. Igaz, hogy a fiúknak vissza kell járni az iskolába, de jól fogadták…. sőt az ötlet, hogy átköltözzünk és ne helyben keressek albérletet, a nagyobbik fiamtól jött. Az én tervem az volt, hogy csak akkor jövünk át, mikor a kisebbik befejezi az általános iskolát nyárra. Így nem kell kétszer költözni, olcsóbb is az utazás nekik, mint nekem a kocsikázás és minden olcsóbb, mint ahol eddig laktunk.
A munkám olyan, hogy ketten osztjuk el a munkatársammal a napi 10-12 óra munkaidőt. Nekem nem érte meg fél napért átjönnöm, ezért sokat bent vagyok teljes műszakra. Ha a városban élek, a munkahelytől 15 percre, akkor besétálhatok pár óráért is…
Biztos meggyógyultam! Ezt a hajtást, napi 10-12 órás műszakot, 1-2 nap szabadnappal betegen nem lehet csinálni. Jól érzem magam. Élvezem a munkám. Pörgök, sok emberrel találkozom, zajlik az életem.
….és a héten költöztünk. Lányommal 5. napja itt vagyunk. A fiúk befejezik a félévet és jönnek utánunk.
Egy fáj, hogy az első megegyezésünk az volt a férjemmel, hogy ő is kiköltözik a házból és üresen könnyebb lesz eladni. Benne nem volt annyi önállóság, hogy találjon maguknak helyett. Persze…. az utóbbi 10-15 évben mindent elintéztem a háttérben….
Aztán úgy döntöttem, hogy ha a szeretője képes arra, hogy alig jövök onnan el a 3 gyerekkel és ő beköltözzön, akkor tegyék. Megmondtam a férjemnek, hogy akkor a ház fent tartása, a hitelünk fizetése ezután az ő dolga lesz. Mivel eddig én intéztem és ellenőriztem mindezt, a helyzet olyan, hogy továbbra is rálátok a dolgokra. Ezért biztosítva látom, hogy ne essek később pofára.
Az én tulajdonomba teszi be a s….t a nő, ami továbbra is az enyém marad ettől. Ő felrúgott mindent az életében, hogy a férjemmel élhessen….. még nem tudja, hogy kit választott…. én tudom. Nem érzek haragot vele szemben, inkább sajnálatot.
A férjem többször a szememre vetette, hogy mért nem bízok abban, amit ő megígért nekem a válással, gyerekkel kapcsolatban. Vajon mért?
Mikor beleegyeztem, hogy maradjanak a házban, hozzá tettem, hogy akkor berendezkedem arra, hogy éveket fogok albérletben tölteni, mert innentől kezdve neki nem érdeke, hogy eladjuk… ahogy a szeretője férje sem kapkodja el a közös eladását, hogy bent lakik.
És ő nem értette, mért gondolom ezt….
De végül is a körülöttünk lévő világ is olyan most, hogy jobb várni egy ingatlan eladásával, hitel visszafizetésével. Most 20-30%-kal többet kellene visszafizetni a kevesebbért eladottból.
Tele vagyok kétségekkel a jövőmmel kapcsolatban, de vágyom az önállóságra. Jó érzés szabadnak lennem. A gyerekekhez a kötődésem már nem korlátozza az életem. Még alkalmazkodni kell hozzájuk, de már nagyok, tudnak segíteni is.
A félelmeimnél a kíváncsiságom azt hiszem nagyobb, hogy hogyan tovább….
Oldal ajánlása emailben
X