“életem legrosszabb napja”

2009 március 4. | Szerző: Vacska32 |

Úgy érzem, ki kell írnom magamból, ami velem az elmúlt hónapokban történt. Talán…. elég gyorsan feldolgoztam, helyére raktam a dolgokat, de azért sok gondolat kavarog bennem, és nem biztos, hogy bent kell maradniuk. Lehet, hogy senki nem olvassa el, de én kihelyezem magamból. Ha meg még is olvassa valaki, hátha segítségére lehet az ő kérdéseire. Nekem is annyi kérdésem volt, amire nem mindig kaptam választ. Pedig sok emberről derült ki a környezetemben hírtelen, hogy vannak válaszaik számomra.

2008. november 13. Egy olyan nap az életemben, amire nyugodtan rásüthetem az “életem legrosszabb napja” címet.

Mióta betöltöttem a 40. évemet, minden évben elmentem a mammográphiás szűrővizsgálatra. 2 évvel ezelőtt találtak egy cisztát a bal mellemben, amit akkor leszívatott az orvos, a szövettanija negatív lett. De milyen az ember lánya? Találtak valamit és megijed. Ahelyett, hogy akkor még jobban odafigyelne, hogy rendszeresen ellenőrizzék, kifogásokat keres, és nem megy el. Kerüli, hogy bármi kiderüljön. Nekem új munkám volt, lefoglalt és húztam, halasztottam a következő vizsgálatot. Pedig kaptam levelet is! 2008. novemberben is. Éppen arra a napra, mikor egy oktatásra kellett mennem. Felhívtam őket, hogy átrakassam másik napra, mert csak úgy nem akartam, nem mertem kihagyni, mert a lelkiismeret furdalás dolgozott bennem, hogy nem megyek. A telefonban a hölgy nagyon segítő kész volt, de rábeszélt, hogy beír egy órával előbbre és akkor az oktatásra is oda érek.

Nem értem oda! Másfél órát késtem, mert a szűrővizsgálatból nem egyszerű szűrővizsgálat lett. Az első vizsgálat után visszahívtak, új felvételeket csináltak, és várakoztattak, én meg mentem volna már.

Aztán behívtak az orvoshoz. Ő ultrahanggal is megnézett. Ekkor már kezdett bennem derengeni, hogy valami nem oké!

És akkor jött az a szőrnyű mondat: Önnek asszonyom rosszindulatú daganata van.

Nem tudom, hogyan nézhettem rá, mert rögtön próbálta a szavai élét csökkenteni: nem kell megijedni, mert minden 7. nőnél találunk valamit, jó arányban gyógyítható…… (de kit érdekel, hányan, nálam mért?). Sürgősen jelentkezzen a sebészeten, hogy elkezdhessék a kezelésem.

Na, ezzel még jobban rám ijesztett! Sebészet! Rögtön vágni? Nincsenek kezelések?

Kitámolyogtam, valahogy eljutottam az oktatásra. Még le is vizsgáztam az anyagból…..

Mikor haza értem, és először beszélnem kellett róla, elmondanom a férjemnek, akkor sírtam el magam. Nem tudom, a párom mit fogott fel az elmondottakból, de nyugodt maradt. Kérdezgetett, az ő gyakorlatias módján állt hozzá. A kétségbe esésemet sikerült csökkentenie.

Felhívtam két barátnőmet. Egyikük, aki nálam 16 évvel idősebb és hasonló korúan, jó 20 éve, túl élt egy rákos betegséget, a másik az egészségügyben dolgozik. Mind ketten azt mondták, hogy ne ijedjek meg a műtéttől, arra szükség van. Ami nem oda való, azt ki kell venni.

Másnap, már így álltam a dologhoz, és reggel felhívtam a sebészetet, hogy megkérdezzem, kit keressek, hol keressem. Mikor a munkahelyemről ki kellett mennem a bankban,azt úgy időzítettem, hogy a sebészetre is elmenjek.

A második trauma ott ért. Mikor mindenütt arról hallok, hónapok kellenek, hogy időpontot kapjon valaki, engem jó két hétre, december 3-ra már ki is írtak műtétre. És milyen gépezet az egészségügy…. kaptam a papírokat, mondták, hogy mikor, hova kell mennem…. olyan természetes volt, hogy valaki ott áll előttük, de hogy hogyan érinti, arra nem gondolnak. Szinte, rám csodálkoztak, mikor elsírtam magam. Akkor egy kicsit megállt a gépezet. Az orvos el kezdte mondani, mi mért kell, mi fog velem történni, mért van szükség rá. Megmagyarázta a folyamatot. Ezzel egy kicsit megnyugtatott, mert az ismeretekkel egy kicsit a kezembe került a cselekvés, a döntés.

Két hét! Hónapokra gondoltam a várakozásban. Kipróbáltam volna valamelyik kúrát, amiket ilyenkor ismerek. Hát ha megúszhatom! Mindig próbáltam egészségesen élni. Aromaterápiával foglalkozom, és az átlag embernél többet tudok az egészség megőrzésről, betegségek gyógyításáról. De bárkit kérdeztem, mindenki a műtétet sürgette, ne kísérletezzek most. A gyógyulásnál már használjam a tudásom, de a daganatot ki kell venni.

És teltek a napok… ha beszéltem róla, mindig elsírtam magam. Csak azzal a néhány ismerőssel nem, akikkel többet beszéltem. A munkahelyemen beszélni sem tudtam róla. A főnököm rendszeresen haza visz, minden alkalommal el akartam mondani.

A következő héten csak annyit tudtam elmondani, hogy egy kivizsgálásnál valamit találtak nálam és azt meg kell műteni. Január végére már újra leszek. Hitelügyintézőként dolgozom, nálunk az év eleje mindig pang, olyan nagyon nem fogok kiesni.

A szüleimhez a műtét előtti hét végén tudtam elmenni, mikor már úgy éreztem magam, hogy sírás nélkül el tudom mondani. Hát nagyon meglepődtek. A családban nem tudok senkit, akinek hasonló betegsége lett volna…..

Én mindig azt mondtam, hogy én elhatároztam, hogy soha nem leszek beteg. Nem volt jó a kifejezés. Én most se betegnek érzem magam. Csak valami kialakult bennem, ami nem oda való, és azt most ki kell takarítani.

folyt.köv.