2008. 12.03. (szerda)

2009 március 10. | Szerző: Vacska32 |

2008.12.03. (szerda)

Megműtenek. Utálom az altatást. Az jár a fejemben, hogy felébredek-e. Néhányszor altattak már, eddig mindig felébredtem. De mégis.

Műtő. Látok a falon egy órát. Fél 9. Sürögnek körülöttem. Kérdeznek, mondanak valamit. Megállnak hárman…. és már újra az órát látom. 11 óra. Már túl vagyok rajta? Aha…. forog velem a világ. Infúzió lóg ki a karomból. Fáj minden porcikám. Mind akit műtét közben jól megagyabugyáltak. Zötyög velem a kocsi. Szét akar szakadni a karom, a mellkasom. Az ágyban. “Átmászás közben” derül ki, csövek lógnak ki az oldalamból, végükön tartály. De jó…. ilyenem még nem volt! Már csöpög a második üveg infúzió. Majd be pisilek. A veséim jól működnek. Szólok a nővérnek. Ágytál…. de megalázó…. Kora délutánra lecsöpög a 3. üveg. Újra kell…. A nővér rakná fel a 4. üveg infúziót. Szólok neki. Azt mondja, segít kimenni…. Tényleg? Felkelhetek? Feltudok? Feltudok! Inkább, mint az ágytál! Elfogyott az infúzió. Ülök az ágy szélén. Nem fogadott hívások a telefonomon. Jó érzés, hogy kerestek! Néhány rövid telefon a családnak, hogy megvagyok. Reggel cicamosdás a törülköző sarkával. A szivacsra nem gondoltam pakolás közben. Majd be kell hozatnom. Gondolatban párom listájára rakom.

Néhány nap és egész jól érzem magam. Csak a csövek ne szúrnák az oldalam! A végükön lévő laposüveg formájú tartályokat, mint kis retikült, cipelem magammal. A köntösömbe próbálom rejteni őket, ha a folyosón járok. Nem azért, mert szégyelleném őket, másoknak is van. Csak a fürdőből kilépve, két 4-7 éves forma gyerekbe “futok bele” és szegények ijedten merednek a véres üvegeimre. Az anyjuk többször is rájuk szólt, mire újra tovább indultak. Szegények, nem egy sebészeti folyosóra valók!

Péntek… az orvosom azt mondja, hogy vasárnap elenged. De nem tetszik a tartályom, még bent hagyná. Csövekkel az oldalamban menjek haza? Mikor nehezemre esik a mozgás tőlük. 40 km-t kocsikázzam, aztán pár nap múlva vissza? Nekem is vannak gyerekeim otthon. Nagyobbak, mint akikkel a folyosón találkoztam, de az enyémek. Beszéltem róla, hogy mi történt velem, de ez a laposüveg talán nekik is rossz gondolatokat sugallna. Kiegyezünk. Hétfőn csövek nélkül……

Újra itthon. De jó! Kialakítunk a nappaliban egy helyet nekem. A ősszel nagyobbik fiam új ágyat kapott, a régi az emeleten, a folyosón a helyet foglalta. Nem régen, kiakartam már dobni, mert idegesített, hogy nem férünk el. Milyen jó, hogy a fiúk lusták voltak akkor lehozni! Most lehozták. A nappaliban mocorog körülöttem a család, nézhetek tv, mást úgy se nagyon tudok csinálni. A háló az emeleten, dög unalom lenne fent egyedül.

Lábadozom. Csövek nélkül is úgy fáj a baloldalam, mint ha megtapostak volna. A háztartás teljesen a páromra marad. Főz, mos, takarít…. még jó, hogy itthon dolgozik! Nekem nem kell egyedül lennem, ő meg a munka mellett úgy ossza be a dolgokat, ahogy jó neki. Nem nagyon sikerül neki.

A kaja későn készül el…. mentsége, én se tudom megmondani, hogy minek, mi az elkészülési ideje. 26 év háztartásvezetés után ezt már nem tudja az ember, csak érzi. Meg…. saját munkáját se úgy hagyja ott, hogy x időpontban, hanem amikor valamit befejez. És mikor azt se akkor fejezi be, mikor tervezte…..

Mosás. Szétválogatni 5 ember ruháit szín szerint: fehér, világos színes, sötét színes, fekete. Én így szoktam, mert ennyi felé osztva is tele van a mosógép. De gond van a világos és a sötét színes meghatározásban! Teregetés. Szívem szakad, mikor csak úgy felrakja a szárítóra. Én már úgy szedem ki, hogy kihúzogatom, kisimítom a ruhákat, minél egyenletesebben tudjam kiteregetni, ne kelljen vasalni. Alig telik el egy hét és a átvállalom tőle. Ennyi mozgás kell! Mondom én. De végül is beválik. Mell magasságban kell pakolni a szárítóra. Egyesével, óvatos mozdulatokkal… megy ez. Plusz torna.