Megtudni, hogy daganatod van?
Mintha egy sötét verembe löknének. Levegőért...

Mi jöhet még?

2009 július 5. | Szerző: Vacska32 |

Túl vagyok a kemoterápián!

Az utolsónál egész jól voltam utána. Nem nagyon volt még hányingerem sem. Már másnap mászkáltam.

Sokat olvasok mostanában a rákkal kapcsolatban. Több helyen megemlítik a párkapcsolat alakulását a betegség alatt. Én házasságban élek, ami évek óta eléggé leült. A gyerekek miatt én nem nagyon akartam ennek ellenére változtatni, mert úgy éreztem, hogy a szerelem ha ki is hunyt, de maradt utána szeretet, ami még összetart bennünket. Mivel több időt töltöttünk együtt, többet beszélgettünk, több segítséget kaptam a férjemtől, úgy éreztem, hogy talán még jobbá is válhat, javulhat is, közelebb kerülhetünk újra egymáshoz.

Hát ebben nagyot tévedtem!!!

Egy hete bejelentette, hogy van valakije, és ne tervezgessem együtt a jövőnket, mert nem velem akar megöregedni…. nem ilyen durván, de ez volt a lényege. Azért most szólt, mert úgy látja, hogy a nehezén túl vagyok, de még sok minden hátra van és nem akar tovább hazudni nekem. A betegségem előtt kezdődött, de az közbe jött és nem akarta még ezt is rám zúdítani.

Az ösztönöm már egy ideje súgott erről, de nem akartam elhinni. Azt hiszem, már évek óta homokba dugtam a fejem. Én azt tartom, hogy minden betegségnek lelki alapja van…. lehet, hogy ezzel a viselkedésemmel vonzottam be a mellrákot?

A férjem azt mondta, hogy továbbra is segít. Mindkettőnk elégedettségére válunk el, és csak akkor megy el, ha már rendben vagyok. Három napig zakatolt az agyam, hogy mi legyen most. A negyediken le kellett ülnünk egyet beszélni, mert másnap Pestre ment, mert dolga volt….. ahol a valakije van…. és most már tudtam, hogy mért marad mostanában mindig két napra. Úgy éreztem, hogy ha sírás nélkül nem is, de azért tudok vele beszélni. Nem így lett. Teljesen kiakadtam, olyanokat is mondtam neki, amit nem is akartam. Sírtam, remegtem és úgy éreztem, hogy minden sejtem adrenalinban forrna. Még soha nem éreztem magam így. Aztán lassan lenyugodtam. Láttam az arcán, hogy nagyon határozott magában, hogy vége. Halálos fáradság jött rám, le kellett feküdnöm. Két óra alvás után nyugodtan, teljesen tiszta fejjel ébredtem. Mind ha újra indult volna az agyam, újra rendesen működnének az agyidegpályáim. Pedig az utóbbi időkben, főleg a műtétek után, szellemileg, fizikailag nagyon lassúnak éreztem magam. Lehet, hogy jó terápia volt ez a sokk?

Mondtam neki, hogy addig marad, amíg akar. És…. nem éreztem semmit, ha eszembe jutott, hogy hol van, nem szorult össze torkom, nem kerülgetett a sírás. Aztán előbb jött haza, mint szokott…..

Az az érzésem a beszélgetés után, hogy leendő exem nem gondolkodott előre. A válás gondolatától engem az is visszatartott az utóbbi években, hogy családként meg tudunk élni, de nem lehet úgy osztozkodnunk, hogy két háztartásra váljunk. Három gyerekkel én akár “mindent vihettem” volna, de én nem akartam kitolni vele. De ő arról beszélt, hogy a házunkat megtartaná, olyan megoldásban gondolkodik. Észnél van ez az ember? Hitel van rajta, de valami más kellene mellé, hogy külön költözzünk…… Igaz, hogy a pénzügyeket én rendezem, de ennyire naiv nem lehet….

És…. mindezt teljesen nyugodtan le tudtam írni. Ennyi volt? Ilyen gyorsan át lehet állni arra, hogy vége egy 26 éves együtt élésnek? Amikor megtudtam, hogy daganatom van, két hét kellett hozzá, hogy ne fojtogasson a sírás, ha rágondoltam, vagy beszéltem róla. Addigra éreztem, hogy végig csinálom, meggyógyulok és új életet kezdek. Most 5 nap elég volt….. és valóban új életet kezdek!